Ízületi illeszkedés feszültségviszonyainak sematikus ábrázolása
Az OuterTension módszere: processus xiphoideus, a ‘tőr’ hegye
Az OuterTension módszere: íjászat
A lépés mozdulatában tágul, „nyúlik” a tüdő – harmadik gyakorlat
Kölcsönhatások a vesztibuláris rendszerben
Deformitás A csecsemő „C”-, illetve a felnőtt
„S”-gerinchajlat sematikus ábrázolása
A kúpból kupolába formálódás sematikus, kétdimenziós ábrázolása
A kúp és a kupola
Individuum a társadalomban (részlet)
Individuum a társadalomban
Az ELTE levéltár-történelem-latin szakos hallgatója és díjugró fiatal csikók belovaglója voltam, amikor 1984-ben, huszonöt éves koromban elhagytam Magyarországot: Amerika közepén, egy induló díjlovas istállóban helyezkedtem el. Egyetemi tanulmányaimat Bécsbe visszatérve fejeztem be. Hosszú ideig távol, az osztrák fővárosban, a felerősödött emlékélmények, a nyelvváltás és az európai szociokulturális közeg mélyen izgalmas hatása alatt kezdtem el jegyzetelni. A tapasztalat kitágult határait soha, jottányival sem léptem át – nem hittem senkinek: a végső válaszok után magamban kutattam. Rabul ejtett eközben a személyi számítógépek éppen virágzásnak induló világa: programfejlesztőként kerestem a kenyerem. A Rolfing® testterápia forrása, a gravitáció varázsa 1996 óta foglalkoztat.
Tudósnak ábrándos vagyok, melósnak hétalvó – a kettő közti kreatív térben keresem magam. A világot megismerni és megváltoztatni is próbáltam már. Előbbihez komolyabban először a Műegyetemen fogtam hozzá, aztán – lényegesen több sikerrel – az ELTÉ-n, filozófia és esztétika, később médiatudomány szakon. A világ megváltoztatásának például a ’10-es évek Pestjén, utcai aktivistaként futottam neki. Közben mintegy figyelmetlenségből sajtós lettem: miután kutatási területből munkahellyé vált a média, legalább hat évet töltöttem kisebb-nagyobb független szerkesztőségekben. Ez különben még semmi: voltam már közalkalmazott, segédmunkás, vendéglátós, sörfőző, gyerekként táncos, felnőttként falmászó… Hogy most mi van soron? Világokat teremteni. A bérmunka sosem jött be igazán; nagyjából 2022-ben „alkotói szabadságra” mentem, azóta szabadúszóként kalandozva őrzöm a választás illúzióját. Az életmód-kísérletem jelenleg ott tart, hogy az időm nagyját zene tölti ki – koncerteken mások zenéit technikusként szólaltatom meg, máskor a saját zeném játszom. És olykor például írok.
Hogy lehet elmondani valamit, ami nem lineáris, aminek a vége az elejébe fordul, és az eleje már eleve számít rá, hogy ismerjük a végét? Akinek voltak már gondolatai, észrevehette, azokkal milyen gyakran esik meg az ilyen. Egymásnak értelmet adó szálak sűrű szövetévé állnak ezek össze, ahol a szövetet alkotó szálak is csak látszólag egyszerűek, de valójában maguk is tapasztalat, tudás és hasonlók évekig készülő fonatai.
Hogy a gondolatoknak ezt a szövetét szövegként bonthassa ki ennek a könyvnek a lapjain, Révész Sándor úgy döntött, hogy előbb élő beszédben változtatja őket szavakká. Itt léptem be a történetbe én és a nemtudásom. Évekig tanultam, hogyan kell tisztességgel semmit sem tudni – filozófiadiploma bizonyítja –, aztán újabb évekig a sajtóban gyakoroltam, hogy ha valamit mégis megtudnék, azt hogyan hozhatnám a világ tudomására.
Aztán persze az sem igaz, hogy ne tudnék semmit.
…az Access to Gravity – Út a gravitációhoz – folytatásnak is tekinthető…
Több mint egy évet dolgoztunk a könyvön, hol rendszeres beszélgetésekkel, közösen, hol külön-külön, a beszélgetések anyagát, vagy a már leírtakat rendezve. Kicsit riporter voltam, hogy ez sikerüljön – átéltem és átszűrtem magamon azt, amit csak tudtam. Kicsit szerkesztő voltam – szabdaltam a bekezdéseket, mondatok repültek tucatnyi oldalt. Még kutató is voltam kicsit, hermeneutikai kaland is volt ez – ha akartam, ha nem, mégis interpretáltam egy megsejtett rendszert.
Fogl Márton
BUDAPEST, 2025. ÁPRILIS 24.
Három fogalmat szeretnék előre bocsájtani. Az első az ámulat – a lét lélegzetelállító gyönyöre. A második az azonosság: a folyamatosság, az állandóság természete. A harmadik a nehézségi erő, a gravitációs környezet, melyre súlyunk hordozásának feszültségviszonyaival – mint érzékszerv – válaszol a test. Benne a légzés szabad mozdulata, melyhez a biomechanika mindannyiunkban: egy. Minden más: történet.
A Contact Improvisation-t 1997-ben Bécsben, Randy Warshaw, Steve Paxton egykori munkatársa kurzusán ismerhettem meg. Táncoltam, amennyit csak tudtam. Egyedül, kísérletezve. Ízlelgettem a szűrő nélküli nyelvet, bántam magamban a kettősséggel. A magamra figyelésben, a mély önreflexióban keletkezett mozdulatok varázsa mindent kitöltött, mindent felülírt. »Minden, amit érzel és minden, amit gondolsz a te tested és a te lelked.«
Dr. Ida Pauline Rolf biomechanikai alapú testterápiás módszeréről az interneten szereztem tudomást. Két amerikai gyökerű, majdnem egyidős módszer, Human Potential Movement szemlélet ért el így harminc-negyvenévesen: a Contact Improvisation – New York-ból, és a Rolfing® – Kaliforniából. A keleti és a nyugati partról, ugyanazon érem két oldala: a súly-és egyensúly-tapasztalat, valamint annak terápiás alkalmazása. Beszereztem Ida Rolf könyvét, és bólogattam még a századik lapon is. „A gravitáció a terapeuta…”
Így lettem hát bő húsz évvel ezelőtt Rolfer®. S mára a mondandóm – valamint három briliáns Instruktor, Randy Warshaw, Robert Schleip és Hubert Godard iránti végtelen hálám – hordozója: aki semmit sem keres, ugyanazt találja. A testtudat fogalma téves.
Ragaszkodnunk kell ahhoz is, hogy a fogalmi rendszerünk, a gondolatiságunk történelmi időben zajló, ilyen-olyan megjelenő mintázatai tematizálhatóak, reflektálhatóak legyenek, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy „alájuk tudjunk nyúlni”. Hogy tudjunk esetleg olyan dolgokról is beszélni, amelyekről úgy tűnt eddig, hogy nem lehet.
Vissza kell találnunk leginkább ember-lény voltunkhoz, s én ennek egyik, elsősorban testi vonatkozását mesélem. Mert testi létünk teljessége – adott. A feszültség-egység tonikus tapasztalatához a „minden rendben van” érzelmi szintje társul, a gondolati támasz legkisebb igénye nélkül. Minden rendben van, közvetíti testünk közvetlenségében – a gravitáció. A test jóval azelőtt válaszol a nehézségi erőre, mielőtt valamit is „tudhatna”, mielőtt akármit is „gondolhatna”. Próbáljuk hát testi létünket hús-vér érzékszervi valójában, és a lehető legkevésbé valamiféle fogalmiságban megragadni! Erre tettem kísérletet.
Révész Sándor
TŐSERDŐ, 2024. MÁJUS 13.
Ami nekem egyszerűen test, az Révész szemében „testszerkezet”, egy biomechanikai vektorrendszer, a gravitációra hangolt, feszültségre szakosodott érzékszerv. Ez a kulcs, ennek a megéléséről szól az a pár bevezető gyakorlat is, aminek az itt megörökített néhány órában afféle referencia-beavatottként – mondjuk, riporterként – alávetem magam. Ha ez a megélés – elemi élményként értve, ráaggatott magyarázatok nélkül – a személyiségünk „aktív tapasztalata”, akkor Révész szerint találtunk egy olyan pontot, ami kielégíti az emberben meglévő állandó „magyarázatigényt” és az igényt a folyamatosság biztonságára. Az elméletet követve, ha a „személyiség folyamatossága” erre épül, ha az „azonosság-élmény felülírhatatlan szükségessége” a gravitáció és a test bizonyosságában kielégülésre talál, az funkciójában kiváltja, így feleslegessé is teszi az emberek tömegeit elbűvölő illúziókat. Amikor ez az átalakulás valakiben végbemegy, az az úgynevezett „mentális reflexiófelület reorganizáció”. A mindezzel azonos irányba mutató társadalmi folyamat pedig – aminek Révész optimizmusa elszórtan, de mindenhol felfedezi a nyomát –, a „szomatikus fordulat”.
Nem akarok újat mondani. Sőt. Az érdekel, ami már mindig is volt: a „mi van?” banalitása. Magamról beszélek természetesen – a szakmai kánonon túl, s talán túlontúl a magam szavajárásán –, hiszen önmagam tapasztalata vagyok, az vagyok, aki a tapasztalat mély élményére reflektív módon, analitikus szemmel tud ránézni. Reflektív tapasztalat: a személyiség legmélyebb magja – kiindulópont és visszatérés. A személyiség alap igénye, felülírhatatlan, kényszerű szükségessége az azonosság-élmény, a folyamatosság maga, mely a civilizáció társadalmi viszonyai között gyakran nyer támaszt külső pilléreken.
Testi létünk kérdőjel és magyarázatigény nélküli reflexiója kitűnő lehetőséget teremt arra, hogy a személyiség önnön forrásai erejére támaszkodhasson. »Önmagam puszta megfigyelésének magatartás-mintája minden kétséget kizáróan az enyém.«
Hogy mit akarok elmondani, hogy miről szeretnék beszélni? Arról a képességünkről, ami aranyat ér: súlyunk érzetéről. Hogy a mozdulataink a biomechanika banális törvényeivel leginkább összhangba kerüljenek.
Arról akarok beszélni, hogy hogyan formált bennünket az evolúció évmilliók alatt olyanná, ahogyan ma élünk a testünkben. Arról a mozdulatról, arról a mozdulat-koordinációról, amely az emberré válásunk sajátossága, kulcsa.
Nem arról beszélek, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a helyes, és mi nem az. Hanem arról, csakis és kizárólag arról beszélek, hogy mi a biomechanikailag optimális és mi az, ami kevésbé az. Hogy a felegyenesedés evolúciós kihívásából kihozzuk a legjobbat. Érintve ennek antropológiai, pszichológiai, szociológiai és esetleg filozófiai aspektusát is. A felegyenesedés evolúciós kihívásának civilizációs környezetre történő adaptálása a cél, a lehetőség – és az esély. Szakembereknek a feladat. Hogy birtokunkba vegyük, úgymond, a testünket.
Három gyakorlatom van, amelyek kimeríthetetlen részleteiben „minden” benne van. Az első a talajhoz való viszonyunknak, a második a vertikalitáshoz – a felegyenesedett testhasználathoz – való alkalmazkodásunknak, a harmadik pedig térbeli aktivitásunknak, mozgásunk alapmintájának a biomechanikailag ideális tapasztalata.
Ezt a gyakorlatot eredetileg arra szántam, hogy a csípő a helyére kerüljön. Megállunk, kis terpeszben, és leejtjük a súlyunk. Mintha megindulna hirtelen alattunk lefelé a lift, mintha megnyílna a lábunk alatt húsz-harminc centi mélységre a föld. Súlyejtés, súlyelengedés, amivel egyszerűen csak átadjuk a koordinációt: az akaratlagos mozdulatok helyett a test mély automatizmusa, a hüllőagy veszi át az irányítást. A csípő hátra kerül, oda ahová való.
Amíg nem próbált szánt szándékkal összeesni valaki, addig azt gondolhatja, mi sem egyszerűbb ennél. Nem így van. Mióta megtanultam járni, azon dolgozom, hogy ne essek csak úgy össze, és lám, annyit gyakoroltam a dolgot, hogy hirtelen hozzáfogni sem tudok az ellenkezőjéhez.
Szenzitív anatómia, úgy hívom ezt. Testem szerkezetének, anatómiájának szenzitív, biomechanikai tapasztalata. A lehetőség: a gravitáció hatásán keresztül megismerni a testet.
A tanácsomat, az egyetlent, ismered. Keresd a gravitációt! És ha megvan – egy testrészedben, a talpadban, a lábujjaid alatti érzékenységben, csípődben, válladban, a felemelt karodban –, akkor ne engedd el. Lassulj be, amennyire csak képes az ember, és csakis a súlyodat hordozd. Minden más ebből jön. Engedd rá, illeszd rá magad a lehető legkisebb mozdulatokkal, férkőzz hozzá, igazodj hozzá a legapróbb részletek szintjéig, minden porcikáddal, közvetlenül.
Odakint alábbhagyott az eső – hallani, ahogy a szél, ami az előbb a felhőket kergette még szét, most az ablakkerettel játszik. Egy pillanatra az ég is előtűnik – lapos délutáni napsugár szalad végig a falakon, a fényében keringőző porszemek között lépdelünk vissza a kis asztalhoz. Leülünk köré, ahogy Révész folytatja, bőven van még mit mesélnie az idegrendszerről, az öntudatról, mindenről. Egy pohár vizet töltök, egy pogácsa és egy szem szőlő közül választom ki most éppen az utóbbit, közben hallgatom. Ő pedig nyugodtan, kényelmesen folytatja, mintha csak előadást tartana:
– Ezek a folyamatok, ezek még az agyadig sem mennek föl. …
A kisagy a tudat felől nem megközelíthető. A kisagy: a jelen érzékszerve. Felszabadításával vagy „emancipálásával” – a központi idegrendszer idegsejtjeinek hatvan-hetven százaléka található itt – a létezésünknek, a létünknek egy más forrása, más rétege válik szabaddá, ami – ha lehet így mondani – egy másik dimenzióban, az intellektuális síkon paradigmaváltásnak nevezhető párhuzamban jelenhet meg.
Kíváncsian a mozdulat keletkezésére – adja az instrukciókat Révész. Kíváncsiság, ez a lényeg nála, mindent csak kíváncsian érdemes. – A figyelem – folytatja – csak arról szól, hogy megtaláld a pillanat mélyét, és kíváncsi legyél, hogy ott mi történik. Hogy vedd észre. De mikor odamész, neked fogalmad sincs, hogy ott mi fog történni. Ha lenne fogalmad, akkor nem lenne miért odamenned. Illetve ha van fogalmad, és azért mész oda újra meg újra, hogy ugyanazt átéld kielégületlenül, az függőség, addikció lehet… Míg a felfedezés olykor csillapíthatatlannak tűnő, kimeríthetetlen öröme, az szenvedély.
Hárman vagyunk most: a szoba túlfelébe látogattunk, a sarokból jöttünkre kigördült a műanyag csontváz. Révész hol itt, hol ott mutat rá, úgy magyaráz:
– …és hogy amikor én elengedem magam, akkor az ülőcsontom gumóját hozom funkcionális kapcsolatba a sarokcsontom gumójával. Ezt úgy is meg tudom csinálni, hogyha…
Iskolai szertárak csendet követelő komolyságát árasztja az előttem álló anatómiai modell. A kikövetelt csendet jobbára mégis legfeljebb kétes csörgéssel hálálják meg a plasztik csontvázak – talán most először, hogy egyikük mond is nekem valamit. Valóban – állapítom meg magamban –, a sarokcsont éppen az ülőcsont alatt van.
– Úgy is meg tudom csinálni, hogy zötykölődök a sarkamon. Ez a második gyakorlatom. Zötykölődök a sarkamon… A függőleges érzetének, a vektorrendszer vonalainak a megtapasztalása ez, hogy hol, meg mint. Ez az, rázkódj, zötyögj, döccenj a sarkadon! Együtt a kettőn, vagy felváltva, jobbra, balra…!
Az első gyakorlatban elengedted a testszerkezeted, átadva súlyod a gravitációnak, a másodikban ellenállsz.
– Zötykölődj, és figyeld, hogy ez az impulzus, amint döccensz, az hogy megy át rajtad, és hova érkezik meg!
Fogadom a további instrukciókat, és döcögök tovább, miközben Révész folytatja:
– …mert a zötykölődésen keresztül a lentről jövő impulzus, az ugyanaz, mint ami föntről jön. Ugyanaz, a gravitáció ugyan azon erővonal mentén hat, csak fölülről lefelé…
„Instrukció”, „gyakorlat”… Ha lehet, kerülöm ezeket a szavakat. Említettem az előbb „a mozdulatot”, hogy töltsünk időt a testünkkel. Az evolúciós mozdulat soha nem önmagáért való. Ha egy gyakorlatban – valami instrukcióra – mégis azzá válna, akkor tennünk kell azért, hogy az önmagáért valóságában is illeszkedjék abba a keretbe, környezetbe, ahol megtörténik. Az „itt és most”-ba a talaj-tér között, ha úgy tetszik. Nem „csináljuk”, hanem megtörténik. A cselekvéstől a történés felé – szükségünk van térbéli referenciapontokra. A mozdulat előkészítésében, létrejötte folyamatában – a premovement fázisban – lesz egy referenciapont a térben. Nem csak befelé fordul a figyelem. Nem véletlenül volt ez az első, amivel kezdtük: „legyél viszonyban, maradj mindig kapcsolatban a térrel!”
Ahogy „a gyakorlat”, úgy „a légzés” fogalmát sem használom szívesen. Belső mozdulatnak hívom. Hogy a fogalomalkotás blokkja alatt megjelenjen az, ami. Vigyázni kell nagyon a szavakkal.
A szabad légzés teljes biomechanikájával – a harmadik gyakorlattal – minden problémánk alá nyúlhatunk. A civilizáció húsdarálójában persze még érhet baj – de a szabad légzés, a légzés szabadságának az élménye erősebb lehet, mint a félelmeink, mélyebb, stabilabb és attraktívabb lehet a személyiség számára, ha mondhatom ezt, mint egy szorongással teli lét, ilyen-olyan fixáció, vagy összeesküvéselmélet. Mert aki résen van, akinek résen kell lennie, akiben állandó a bizalmatlanság, az soha nem tudja tartósan – és külső segítség nélkül – elengedni önmagát. Se testileg, se lelkileg.
„A személyiség mélye az azonossághordozó funkciók birodalma. A funkcióhordozó tartalmak történetisége, magyarázatmodellekbe való megragadása másodlagos. Elsődleges maga a bizonyosság, az azonosság-élmény felmutatása és megőrzésének képessége.
Az egyoldalúan mély érzésekből – gyűlöletből, félelemből, összeesküvés-elméletekből, paranoiából, alázatból vagy eufóriából – táplálkozó személyiségtől igazságtalan lenne elvárni bármilyen változást, hiszen az ő mély érzése a személyiségének kovásza, önazonosságának-identitásának záloga: nélküle kétségbeesne és szétesne. A gyűlölet szubjektív „haszna” a személyiség önazonosságának, identitásának fenntartása. Aki tegnap gyűlölt, ma is gyűlöl, és holnap is gyűlölni fog.”
Én így értettem meg a rasszizmust és a civilizációnkban magára maradt, frusztrált ember folyamatos magyarázatigényére adott egyik legerősebb választ, az antiszemitizmust. Mint világnézetet. Hogy van „hibás”, hogy meg is van már a „hibás”, amivel megvan, meglenne a „megoldás” is. „Megoldás”, ami eme minden kétséget kizáró, „tisztánlátó” felismerés birtokában immár pusztán technika és idő kérdése. Ami után, aztán majd: jó lesz minden. Nos: nincs hibás, senki sem hibás. A rasszista, antiszemita ember önnön tévedésének ostoba magyarázathalmaza. A megoldás máshol van: a civilizációnk módosult tudatállapot.
– …így jutunk el a harmadik gyakorlathoz – folytatja Révész –, a térhasználatunk mozdulatának alapmintájához, a fölsőtest, a vállöv és a csípő ellenkező irányú, úgynevezett kontralaterális fordulatához, spirál-inga pördületéhez.
Ha most egy galamb például belesne az ablakon, azt láthatná, jobbára fel-le sétálunk a szoba közepén, olykor meg-megállunk, hogy aztán álltunkban, derékból forgolódjunk tovább. Azt már nem biztos, hogy értené, ahogyan eközben Révész tovább mondja:
– A harmadik gyakorlat alapmintája ez a spirál-mozdulat. Mikor lépsz… Az az, azaz, azaz, igen…
– Ez a pördület-fordulat a gerinc görbületeire nyúló, nyújtó, tágító, kiegyenesítő hatással van – elemzi tovább Révész a spirál-mozgást, miközben rátér a légzés belső mozdulatára.
A negyedik, az úgynevezett hátsó tantient a hagyomány a Mingmen akupunktúrás ponttal társítja, mely az egészség, a mozgás, a harcművészetek szempontjából kapott, illetve kap a mai napig kitüntetett figyelmet, s melyet a Vitalitás Központjának, az Erő, a Sors, az Élet Kapujának is neveznek. Nézetem szerint a csakra-, illetve a tantien-rendszer magában foglalja az átbillenéssel átterhelődött gerinc deformitására adott egyensúlyi válaszrendszer biomechanikáját is. Hogy a lordotikus átbillenés nyomán, hogyan integráljuk a testszerkezet változását. Hiszen a lordózisban érte a legnagyobb, legmélyebb evolúciós – testi regresszióban megszólítható – trauma a gerincet. Ki ne ismerné a derékfájást?
– Kardinális tapasztalat – mondja Révész a suhogásról. – Ha már megvan a talaj, a függőleges és a tér – azaz, ha megvannak az eddigi gyakorlatok –, akkor már csak össze kell hozni „a külsőt a belsővel”. Ha elkezdesz hallgatózni, abban a pillanatban beállítod a rekeszizmodat egy olyan állapotba, ott állítod meg a rekeszizmodat azonnal, ahol számára a legalkalmasabb a feszültség-környezet. Légzésmentes figyelem. Se meg nem feszíted, se ki nem fújod, hanem ott áll meg, ahol a legkényelmesebb, automatikus ösztönösen. Ezt nevezem én tonikus légzésnek: amikor és ahogyan a külső és belső feszültség-állapot egy tónusba kerülve egyesül. Megállítod a rekeszizmod, és…
… azt tapasztaltam, hogyha visszanyerem a rekeszizmom számára azt a fajta ideális, biomechanikai szempontból egyedül ideális feszültség-helyzetet, ami a belégzés belső koordinációjának lehetővé teszi ezt a hátsó szabad, dinamikus mozdulatot, akkor az visszahat az ember közérzetére, visszahathat az ember civilizációs szorongására.
– Amíg biomechanikailag nem tudsz igazán szabadon levegőt venni, lélegezni, teljesen mindegy, hogy miért, hogy reflektáltan, vagy éppen nem tudottan, de amíg nem ideális ennek a működése, addig valószínűleg lelkileg sem lehetsz zavar és magyarázatigény nélküli állapotban. És fordítva is: totalitárius, örömtelen, pusztuló társadalomban, kiszolgáltatott alattvalóként, nap mint nap megalázottan megváltozik az emberi tartás, a légzés belső mozdulat-mintája is, óhatatlan észrevétlenül. Szorongunk, és belecsúszunk az erő mítoszába, a fasizmusba megint.
A testiség, a testi lét őszinte, közvetlen megéléséről, megélésének lehetőségéről van tehát szó, amelynek a gravitációhoz való viszonyunk egy sarkalatos pontja lehet, s amely nem valamely formalitásban, hanem éppen ellenkezőleg, annak minőségében-mélységében valósul meg. Bárkiben, bármikor. Bármilyen testi vagy lelki jellemzőkkel.
Révész rendszerében a gyakorlatok útjelzők, kulcsok és ajtók mindahhoz, ami a mélyben van. Engem pedig ez a mélység érdekel igazán: hogy hogyan juthatunk el a hús és vér anyagi realitásunknak a világ viszonylatában való megélésétől a szorongás végéig – sőt, egy komplett társadalmi átalakulásig.
Márpedig az eddigiekből Révésznél ez következik. Ez egy folyamat, aminek neve is van: „mentális reflexiófelület reorganizáció” az individuális szinten, a társadalomban pedig ez a „szomatikus fordulat”.
– Én ezt gondolom, ezen az állásponton vagyok, hogy a civilizációs szorongásunk egyik oka a biomechanikai alkalmazkodásunk hiányossága, elégtelensége – összegzi Révész elgondolkodva, ahogy faggatom. – Nem csak a felegyenesedésről van szó, hanem egyáltalán a civilizációnkról. Az idegen, tömeges együttélés-hagyományról, az elidegenedett közös térhasználatról. Civilizációs kényszereinkkel, a kényszerű, kényszeres munkafolyamatokkal például, a munka formális világával, az állandó elfoglaltságban mintha csak azt az űrt töltenénk ki, amit a testünkben együtt-létünk informális természetességének, kérdőjel és magyarázatigény nélküli természetes örömének hiánya okoz. Miközben mindenünk adott ahhoz, hogy kellemes hely legyen számunkra a világ.
– És tulajdonképpen ez a sztori vége? Eddig tart majd a könyvünk?
– Majdnem. Amit még nagyon-nagyon fontosnak gondolok, az a különbségtétel, az, ahogyan én különbséget teszek evolúciós valóság és a civilizáció realitása között. A civilizáció módosult tudatállapot…
Az egyik oldal száz és száz évmilliónyi evolúció, mely bennünk van, melynek hordozói, megtestesítői vagyunk, éppen most. A másik oldal azonban – történetünk utolsó évezredei, évszázadai, utolsó, virtuális évtizedei, azaz, a gyökeresen, alapjaiban és végérvényesen megváltozott környezetünk – az alkalmazkodó válaszainkban, válaszkísérleteinkben, a mentális háttérfolyamatainkban is gyökeres változásokat idézett elő. Ezen mélyreható változások eredménye a már sokat emlegetett módosult állapot. Számtalan szálon futtatjuk makróprogramokban az életünk, hogy a folyamatos, permanens magyarázatigényünk szorításából kilépjünk, hogy ne kelljen leragadnunk minden pillanatban azon, hogy: „mi van?” Evolúciós előny ez a képességünk és valóságvesztett hátrány is egyben.
Túlélési, alkalmazkodási kísérletekben élünk. Olykor sikertelenekben. Olyan kihívások előtt állunk, melyek számunkra ismeretlenek, és amelyekre evolúciós múltunk csak így-úgy, vagy egyáltalán nem készített fel bennünket.
Az azonosság se nem anyagi, se nem formai, se nem tartalmi, se nem értelmezési, hanem funkcionális kérdés.
– Hogyha ez a személyiségünk aktív tapasztalata – folytatja Révész –, akkor elengedhetjük azt, hogy kapaszkodjunk különböző véleményekbe, mémekbe, politikai panelekbe, mentális-emocionális árukapcsolásokba, elakadjunk ilyen-olyan mintákban. Hogy, mit tudom én, azért vagyok én, mert hogy a társadalomban betöltök egy bizonyos funkciót. Mert, mondjuk, tanár vagyok. Úgy azonosítom magam, hogy én vagyok az, aki ezt a társadalmi magatartásmintát, funkciót, tevékenységi kört hordozza. Vagy politikus vagyok, és hatalmam van, vagy üzletember vagyok, és sok a pénzem. Vagy hogy magyar vagyok… Tehát, nagyon sokféle-fajta a folyamatosság, egymással élve, párhuzamosan… Vagy, el vagyok szállva és rasszista vagyok, antiszemita… A közös mindezek mögött: a folyamatosság-, az azonosság-élmény felülírhatatlan szükségessége, és a szükség kielégítése.
Ahogy hallgatom Révészt, egy jobb világ képe dereng fel. Próbálom elképzelni, ahogy az általa felvázolt szomatikus fordulat megtörténik. Itt, a nyugalmas szobában, békében beszélgetve mindez reálisnak látszik. Révész mindig felszabadult, könnyed közvetlenségét látva nehéz is lenne mást gondolni, mint hogy a recept – működik.
Így folytatja:
– Szerintem nagyon fontos, szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy ebben a mély evolúciós krízisben, amiben vagyunk, egy nagyon-nagyon mély evolúciós választ adjunk. És az ez lehet, mert a testszerkezeti valónknak a megtapasztalása, az egy nagyon mély, hüllőkori automatizmus. Több százmillió éves, amit csak megtapasztalni tudsz, de megtapasztalni, azt meg tudod. Mert, ugye, sokadszorra ismétlem, a test egy feszültségre szakosodott érzékszerv.
– Egy majdnem négyszáz millió éves automatikus kompetencia-kör – érünk a már ismert gondolatokkal beszélgetésünk végére. – És mi éppen ott tartunk, hogy ebben a virtualizált világban elveszítjük utolsó kapcsolatunkat is a valósággal. Hogy már a „tényeken túl” élnénk posztmodern ember-voltunkat. S ha nem tudjuk, ha nem tudnánk, hogy mi a valóság, hát akkor ez az. Idegrendszerünk mély automatizmusa valóságunk legmélyéről ad hírt nekünk.
Azt hiszem, Révésznél a túloldalon – szemben a szorongó emberrel – a táncossal találkozunk. Ahogy a gyakorlatokat vezette, egyre erre közeledtünk, mintha a szabad mozgás maga lenne a tánc. Mosolyogva veszi észre a belső táncot abban is, ha épp kevés híján elhasalok a gravitáció felfedezése közben. „Vidd bele a fordulatba az első és második gyakorlat elemeit – jegyezte meg –, az ejtést, emelést, a váltott dobbanásokat a sarkakon. Tánc lesz azonnal.”
Mit tartok fontosnak? Ezt, elmondani, hogy testi létünk az evolúció tapasztalata maga, és nem valamiféle civilizációs probléma, amit elutasítanunk, hárítanunk kell, vagy amire ilyen-olyan elvárásokkal kell keresnünk valamiféle megoldást. Ezt tartom a legfontosabbnak, amit mondani tudok a következő generációnak. A testhez való viszonyunk kérdőjel és magyarázatigény nélküli állapota a valóságunk legmélye, és ez – az evolúció-mély testi tulajdonságainkra, testi sajátosságainkra való reflexió útján – mindenkinek, minden pillanatban a rendelkezésére áll. Ez van, ennél több nincs.
A TÖRTÉNETEK ÜRESEK,
LEPEREGNEK RÓLA A SZAVAK.
MARAD AZ ÖRÖM ÉS A TAPASZTALAT,
VETNI AZ ÚJABB MAGVAKAT.
PEREGNEK A SZAVAK,
VETIK A MAGOKAT;
MARAD A MOZDULAT,
EMELI SÚLYOMAT.
A TÖRTÉNETEK ÜRESEK
Budapest, 2013. február 28.
